Barta István

1928-ban kezdte felsőfokú tanulmányait, s a bécsi, brnói és karlsruhei műegyetemek hallgatója volt. Villamosmérnöki képesítését 1933-ban, műszaki doktori oklevelét 1934-ben szerezte meg a Karlsruhei Műszaki Egyetemen.

1934-től 1938-ig az Ericsson Magyar Villamossági Rt. tervezőmérnöke volt; majd 1938-tól az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. (a Tungsram) alkalmazásában állt, kezdetben mint az általa alapított televízió-kutatólaboratórium fejlesztőmérnöke; majd 1945-től mint a nagyfrekvenciás osztály vezetője. Nevéhez fűződik a rádiócsőgyártás fejlesztése. Jelentős szerepe volt a Bay Zoltán irányította Hold-reflexiós kísérletekben (1946).
Oktatás- és kutatásszervezői tevékenysége szintén jelentős volt. Részt vett az Állami Műszaki Főiskola 1947-es megalapításában, amely az első telekommunikációs oktatási intézmény volt.

1948–1949-ben az Orion Rádió és Villamossági Vállalat műszaki igazgatója, majd 1949-től 1952-ig az Távközlési Kutató Intézet (TKI) – amelynek alapító szervezésében maga is közreműködött – osztályvezetője volt.

1949-ben nevezték ki a Budapesti Műszaki Egyetemre (BME), ahol elindította a távközlés magyarországi egyetemi oktatását: a Vezetéknélküli Híradástechnika Tanszék első tanszékvezető egyetemi tanára lett (1949-től 1972-ig). Közben 1957 és 1960 között BME Villamosmérnöki kar dékánja, 1960-tól 1963-ig pedig az egyetem oktatási rektorhelyettes volt. Ez idő alatt részt vett az Elektronikai Technológia Tanszék megalapításában is. A híradástechnikai katedra átadását követően 1972-től 1974. decemberi nyugdíjba vonulásáig a műegyetemi tanszékek összevonásából újonnan alakult Híradástechnikai Elektronikai Intézetben (HEI) folyó kutatómunkát irányította alapító igazgatóként.

Munkássága során elsősorban a rádió- és televízió-vevőkészülékek működési elvével és elektroakusztikai vonatkozásaival, a színes televíziózás elektronikai kérdéseivel, erősítők és elektromos műszerek fejlesztésével, impulzustechnikai problémákkal foglalkozott. Tevékenységeinek egyedi vonulata volt az elektroakusztikai eszközök humánélettani és pszichikai hatásainak vizsgálata.
Nevéhez fűződik számos egyetemi tankönyv, jegyzet megírása; a rádió-vételtechnika, a televíziótechnika, az elektroncsövek, az elektronikus mérések és az impulzustechnika tárgyak előadása évtizedekig az ő jegyzetein alapult.

1949-ben a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező, 1976-ban rendes taggá választotta. 1968-ban a Lengyel Tudományos Akadémia Részt vett az MTA Tudományos Minősítő Bizottság munkájában, elnöke volt az elektrotechnikai szakcsoportnak, tagja a műszerügyi és a híradástechnikai bizottságoknak. 1949-ben egyik fő szervezője és alapító tagja volt a Híradástechnikai Tudományos Egyesületnek (HTE), amelynek tevékenységét 1953-tól 1974-ig elnökként irányította, 1974 után pedig tiszteletbeli elnöke volt. Emellett a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének (MTESZ) elnökségi munkájában is részt vett. 1968-ban a Lengyel Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja lett.

Az 1956-ban megjelent Rádiókészülékek és erősítők című tankönyvéért megkapta a Kossuth-díj második fokozatát (1957). A legmagasabb híradástechnikai elismeréssel, a HTE adományozta Puskás Tivadar-díjjal kétszer is kitüntették (1960, 1975). Díjazottja volt a Kiváló Dolgozó elismerésnek (1948), az Oktatásügy Kiváló Dolgozója címnek (1959) és a Munka Érdemrend arany fokozatának (1965, 1970) is.